 |
| Jan Matejko: Rejtan, Lengyelország felosztása, 1866. Varsói Királyi Vár |
Nem túl hétköznapi jelenetre került sor 1773. április 21-én a lengyel parlamentben. Tadeusz Rejtan, a szejm egyik képviselője az ülés végeztével a földre vetette magát, ezzel is elzárva az onnan távozni szándékozók útját. Azóta Rejtan lengyel nemzeti hőssé vált, ugyanis gesztusával nem kis célt próbált elérni: önmarcangolva próbálja arisztokrata képviselőtársait rávenni arra, hogy kerüljék el az elkerülhetetlent, Lengyelország első felosztását.
A 18. századi Lengyel Királyság jóval nagyobb területet foglalt magába, mint a modern kori Lengyelországé. Ez részben annak is köszönhető, hogy a litván Jagelló 1386. február 2-i lengyel koronázásával a két ország perszonálunióban létezett tovább. Együttes erejüknek köszönhető, hogy 1410-ben még a Német Lovagrendet is legyőzték a grünwaldi csatában, amit azóta a középkori Európa legnagyobb csatájaként tartanak számon azóta is. Az egyre csak erősödő Moszkvai Nagyfejedelemség miatt 1569-ben formálisan is létrejött a Lengyel-Litván Államszövetség, melyben Litvánia továbbra is megőrizhette önálló hadseregét, intézményeit, saját pénz- és jogrendszerét. IV. Ulászló (1632-1648) uralkodása alatt viszont megjelent a liberum veto, azaz a vétó szabadságának joga, mely lehetővé tette a képviselők számára, hogy akár egymaguk is meggátolják egy törvény jogerőre való emelkedését. Nem csak az okozott káoszt, hogy a vétózás szabadságával gyakorlatilag teljesen megbénult a törvényhozás munkája, hanem az is, hogy a külföldi diplomaták a saját ügyeik érdekében igyekeztek több lengyel nemest megvesztegetni.
Míg az államszövetségben kaotikus állapotok uralkodtak, addig a szomszédos Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom kénye-kedvére bábáskodhatott felette: 1764-ben II. Szaniszlót (aki mellesleg II. Katalin cárnő szeretője volt) már Szentpéterváron választották meg az utolsó lengyel-litván királynak, majd az 1767-es országgyűlésen, ahol az orosz irányítás teljesen figyelmen kívül hagyta a lengyel érdekeket, illetve jogokat. Az elnyomás ellen felkelő lengyelek végül konföderációt alakítottak, majd 4 évig harcoltak a betörők ellen Bar városában. A helyzetet tarthatatlannak ítélő hatalmak úgy döntöttek, hogy területi igényeiket most kielégíthetik azzal, ha felosztják egymás között a bábállamot "a rend és a béke érdekében", habár a lengyelek még hónapokon keresztül védték legfőbb városaikat. 1772. augusztus 5-én manifesztumot adtak ki, hogy a felosztást elismertessék a lengyelekkel, de azt a szejmnek kellett elfogadnia. Az országgyűlés egy része hajlandó is lett volna megtenni ezt, épp ezért került sor az üléseken az egyre szélsőségesebb jelenetekre (köztük Rejtan már ismertetett megnyilvánulására). A megfogyatkozott szejm végül 1773. szeptember 18-án fogadta el és iktatta törvényei közé Lengyelország első felosztását, melyet 1793-ban és 1795-ben még két hasonló határmódosítás követett. A festmény egyfajta elítélése volt az arisztokraták akkori határozatlanságának, a kényszerített vagy csak (a pénzzel) irányított tehetetlenségének.
A 18. századi Lengyel Királyság jóval nagyobb területet foglalt magába, mint a modern kori Lengyelországé. Ez részben annak is köszönhető, hogy a litván Jagelló 1386. február 2-i lengyel koronázásával a két ország perszonálunióban létezett tovább. Együttes erejüknek köszönhető, hogy 1410-ben még a Német Lovagrendet is legyőzték a grünwaldi csatában, amit azóta a középkori Európa legnagyobb csatájaként tartanak számon azóta is. Az egyre csak erősödő Moszkvai Nagyfejedelemség miatt 1569-ben formálisan is létrejött a Lengyel-Litván Államszövetség, melyben Litvánia továbbra is megőrizhette önálló hadseregét, intézményeit, saját pénz- és jogrendszerét. IV. Ulászló (1632-1648) uralkodása alatt viszont megjelent a liberum veto, azaz a vétó szabadságának joga, mely lehetővé tette a képviselők számára, hogy akár egymaguk is meggátolják egy törvény jogerőre való emelkedését. Nem csak az okozott káoszt, hogy a vétózás szabadságával gyakorlatilag teljesen megbénult a törvényhozás munkája, hanem az is, hogy a külföldi diplomaták a saját ügyeik érdekében igyekeztek több lengyel nemest megvesztegetni.
Míg az államszövetségben kaotikus állapotok uralkodtak, addig a szomszédos Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom kénye-kedvére bábáskodhatott felette: 1764-ben II. Szaniszlót (aki mellesleg II. Katalin cárnő szeretője volt) már Szentpéterváron választották meg az utolsó lengyel-litván királynak, majd az 1767-es országgyűlésen, ahol az orosz irányítás teljesen figyelmen kívül hagyta a lengyel érdekeket, illetve jogokat. Az elnyomás ellen felkelő lengyelek végül konföderációt alakítottak, majd 4 évig harcoltak a betörők ellen Bar városában. A helyzetet tarthatatlannak ítélő hatalmak úgy döntöttek, hogy területi igényeiket most kielégíthetik azzal, ha felosztják egymás között a bábállamot "a rend és a béke érdekében", habár a lengyelek még hónapokon keresztül védték legfőbb városaikat. 1772. augusztus 5-én manifesztumot adtak ki, hogy a felosztást elismertessék a lengyelekkel, de azt a szejmnek kellett elfogadnia. Az országgyűlés egy része hajlandó is lett volna megtenni ezt, épp ezért került sor az üléseken az egyre szélsőségesebb jelenetekre (köztük Rejtan már ismertetett megnyilvánulására). A megfogyatkozott szejm végül 1773. szeptember 18-án fogadta el és iktatta törvényei közé Lengyelország első felosztását, melyet 1793-ban és 1795-ben még két hasonló határmódosítás követett. A festmény egyfajta elítélése volt az arisztokraták akkori határozatlanságának, a kényszerített vagy csak (a pénzzel) irányított tehetetlenségének.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése